(Y generáció: 1980-1995 között születettek)

Hol vagytok drága testvéreim, társaim a bajban, jóban? Nem, nem ti, akik már az általános suli óta egy álmot kergettek csak, és mára el is értétek. Tudjátok, átlagosan fizető, gyermekkor óta áhított munka vagy inkább hivatás, család, gyermekáldás, kislakás stb, nem ti! Nektek ugyan jár a pacsi, mert szépen, egyenletesen elértetek mindent, amit megálmodtatok, és ami a nagy könyvben meg volt írva. Minden elismerésem, de most nem utánatok kutatok, kiáltok!

Hol van az az Y generáció, ami felrobbantotta a médiát, agyára ment az ősöknek, felháborította a szomszédokat, érdekelte a fejeseket, és kövezte az utat az utánuk következőknek?

Hol vagytok ti, akik elhittétek, hogy sokkal több van bennetek, mint amit szüleitek és tanáraitok kínkeservesen próbáltak belétek verni? Ti, akik fejjel mentetek a falnak, és belevágtatok bármibe, hangsúlyozom, bármibe? Akik meghökkentő történetekkel töltitek be emlékkönyveinket, mocskosabbnál mocskosabb bulikról, hihetetlen utazásokról, kapcsolatokról(vagy valami olyasféle dolgokról), és amikről még beszélni sem illik. Ti, akik nem elégedtetek meg a munka és a család egyenlő a beteljesüléssel elvvel. Akiknek a legnagyobb félelme a mókuskerék és a béklyó volt.

Igen, most már magatokra ismertek, így indultunk mi, és sokan bár révbe is érhettek volna, azóta is mennek tovább, de sokan elhullottatok. Mi van veletek, elkapott a daráló, elveszett a lendület, vagy a hitetek hagyott el? Miért hallom rengeteg majdnem harmincas vagy épphogy harmincas fiatal felnőttől a következőket?

• Hol rontottam el?
• De jó volt akkor!
• Nem vagyok boldog, mert nem tartok sehol!

Miért panaszkodunk annyit? Miért valljuk be egyre többen, hogy pánikbetegséggel, depresszióval, kétségbeeséssel,levertséggel küzdünk, vagy csak magányosak vagyunk? Elmondom miért, mert beszippantott minket egy gondolat. Egy ijesztő gondolat arról, hogy az utánunk következő nemzedék megelőzött minket, és lehet túl nagyokat álmodtunk. Nem, nem előztek meg, ők csak megálltak az általunk kitaposott, vagy inkább kihisztizett úton, mert valljuk be, kihisztiztük, hisz kibírhatatlanul ragaszkodtunk szabadságunkhoz és vágyainkhoz, melyeket most könnyedén elengedtünk.

Nekem évekbe telt visszatérni a sporthoz és az íráshoz, mert betojtam. Betojtam és elhittem, hogy én talán mégsem vagyok erre képes és nem erre születtem. Hittem a szüleimnek és a környezetemnek, akik aggódásból és féltésből azt mondták, hogy a biztos de szar munkahely jobb, és hogy kedves srác való mellém, 'mert az majd nem hagy el'. Majd rengeteg nosztalgiázás és elmélkedés és persze annál több elkövetett hiba után újra lángra kaptam. Kiálltam a világ elé, és megmutattam, hogy 30 körül is lehet váltani, és menni töretlenül előre. Többel guggolni, mint a testsúlyom, akkor is ha évekkel ezelőtt eltiltottak az orvosok tőle, munkahelyet váltani rettegés nélkül, egyetemi tanulmányba kezdeni, és olyan közönségnek írni, akik nem ismernek, persze én sem ismerem őket. Magabiztosnak lenni minden biztosság nélkül is!

Megosztóak, idegesítőek és álmodozók voltunk, és leszünk is, ne feledjétek! Fel a fejjel, menjetek tovább, akkor is, ha közben egyelőre láthatatlan a cél. Majd együtt megállunk és leülünk a horizontnál, de csak ha már mind elértük!