Míg egyre több helyről és főleg fiataltól hallom, hogy szorongással, pánikrohamokkal, diszkonfortérzettel és még számos hasonló tünettel küzdenek, mégis a mai napig tapasztalható, hogy a mentális eredetű betegségekről beszélni ciki. És nem csak az érintetteknek, hanem mindenkinek tabutémának számít ez a lassan 'népbetegségnek' titulált probléma. Bár a tünetek betegenként változhatnak, nem minenkire hat ugyanúgy ez a speciális 'állapot', egy valami mindenkiben közös: az elveszettség, a szégyen, és a tehetetlenségérzet.

Régen sem volt ez máshogy, de valószínűleg az egyre jobban rohanó és változó világ csak erősíti az emberekben a megfelelési kényszert és az emiatti szorongásos, pánik tüneteket. De mivel ez még mindig nem napi beszédtéma az előítéletek és régi berögződések miatt, a szülők félnek elvinni gyermekeiket pszichológushoz, vagy más segítség  felé fordulni, mert nem akarják bevallani se maguknak se a világnak, hogy a gyermekük beteg, mert rögtön az előítéletek jutnak eszükbe. Bolond, gyagyás, gyenge, rossz nevelést kapott stb. Még a felnőtt, vagy idősebb érintettek is nehezen beszélnek róla, és kérnek profi vagy baráti segítséget. Pedig ez a fajta betegség semmivel sem másabb, mint egy mumsz, vagy egy nátha, kivéve hogy ez nem fertőző! Hasonlítsuk inkább egy lábtöréshez. Azt se hagyná kezeletlenül az ember, van egy oka, ami miatt történt, és ha már megtörtént , akkor helyre kell tenni, hogy később ne okozzon problémát, hisz igen csak fájdalmas. 

Igen, mondjuk ki, igenis fájdalommal, és rosszullétekkel jár, melyek igaz nem köthetőek fizikai betegséghez, mégis ugyanúgy megkeserítik a beteg életét. Befolyásolja esetlegesen mindennapjait, élete alakulását. Többet kéne ezzel a problémával foglalkozni, mint gondoljuk. A legrosszabb, amit tehetnek egy pánikbeteggel, hogy meg próbálják magyarázni neki, hogy ez csak hiszti és semmi baja. Ez nem segítség, ettől csak még jobban erősítik az amúgy is egyre jobban hatalmasodó haszontalanság és elkeseredettség érzését.  Ne nevessünk ki senkit azért, mert neki olyan problémája van, mely pl laboreredmények által nem kimutatható, ez akkor is betegség.

Betegség, melyből ki lehet gyógyulni, szinten lehet tartani, lehet kezelni, sőt meg lehet tanulni magunknak megoldani vagy enyhíteni a tüneteket és azzal járó problémákat. De mindehez nagyon sok türelem, segítség és támogatás szükséges, melyért az érintett fél általában csak az utolsó pillanatban folyamodik, pont azért mert megalázva és elutasítva érzi magát.

Kicsit el lehetne rugaszkodni a rég megváltozott berögződésegtől, át lehet gondolni, hogy mennyi minden nyomja a legtöbb ember vállát. Ahogy elfogadtuk, hogy betegségeinkkel orvoshoz kell fordulni gyógyszerért, kezelésért vagy táppénzes papírért, miért lenne ez más? Sokan azt mondják, ilyen nincs, ez fejben dől el! De pont ez a baj, ha a fej nem működik jól, mit lehet tenni? És attól még, hogy valakinek nem volt egyetlen pánikrohama, sőt nem ismer senkit, akinek volt, bármikor lehet. Nekem sem volt még madulaműtétem, sőt semmilyen műtétem, de ha valakinek szüksége van rá az egészsége érdekében, sosem nevetném ki, mondván, hogy ez baromság, biztos nem figyelt oda, az én mandulám mindig egészséges volt!

Ha többet szeretnétek tudni erről a betegségről, beszéljünk róla, beszéljünk akár részletesebben! Én évek óta küzdök a tüneteivel, melyek néha erősebbek, néha pillanatnyi elgyengülések, de minden tünetmentes napért-hétért-hónapért mérhetetlenül hálás vagyok, mert nagyon nehéz ezzel együtt élni. Nem csak nekem, a környezetemnek is.

Figyeljünk egymásra, és beszéljünk tabuk nélkül!